"„2013 az emelkedés éve lesz, a stabilizáció után Magyarország elindulhat a növekedés útján. Ezzel párhuzamosan megőrizheti az elért egyensúlyt – az átalakításoknak köszönhetően" – mondta Gíró-Szász András a kormányszóvivői sajtótájékoztatón 2012. június 14-én.
Igen nagy a kísértés, hogy ne állítsuk egyből buktára a kormányszóvő ígéretét. Pontosan ugyanezt hallottuk 2011-ben és 2012-ben is. Tavaly a felét sikerült elérni az áhított növekedésnek, az idén pedig recesszióba fordult a magyar gazdaság (pedig 2012-re is egy magabiztos 3 százalékos növekedéssel kalkuláltak Matolcsyék). Magyarázatok természetesen tele a padlás: a rossz makrogazdasági környezet, az eurózóna válsága meg a német gazdaság (mint legfőbb kereskedelmi partner) visszaesése mind-mind szerepel az okok között. Egy dolog azonban nem: a Matolcsy-féle gazdaságpolitika.
A Nemzeti Együttműködés Kormánya olyan mértékben elinflálta a befektetői bizalmat, hogy csoda lenne, ha sikerülne teljesíteni a jövő évi célt is. Pedig a jövő évi költségvetés laza két százalékos növekedést remél. Így kínos helyzetbe is kerülthet a magyar kormány (az MNB 0,8 százalékkal számol). A kormányzati szereplők pedig még mindig nem értik – az általuk különösen nagyra tartott – Széchenyi István gondolatait a hitel fontosságáról a modern gazdasági életben.
Ráadásul Matolcsy megint nagyot álmodott, miszerint hazánk megduplázhatja GDP-jét – akár 10-20 éven belül. Mi egy kicsit szkeptikusak lennénk ezzel kapcsolatban is. Természetesen előfordulhat, hogy csak az elemzői pesszimizmus beszél belőlünk, ami képtelen befogadni a jobb agyfélteke ragyogását.
Éppen aznap, amikor kiderült, hogy továbbra is recesszióban a magyar gazdaság, Matolcsy György egy hódmezővásárhelyi lakossági fórumon a tőle megszokott optimizmussal nyilatkozott: növekedési fordulat előtt áll a magyar gazdaság. A nemzetgazdasági miniszter szerint legkésőbb 2013 második felében beindul a gyorsnaszád. Ezzel együtt természetesen a beruházási kedv és a foglalkoztatási ráta is növekedésnek indul majd.
Visszatérve a valóság talajára, nem sok optimizmusra okot adó fejleményről számolhatunk be: még a várt mértéknél is jobban csökkent a GDP. Negyedéves alapon 0.2, míg éves alapon 1.4 százalékos mínuszban a gazdaság. De nem csak ez a baj: míg az Európai Unióban az átlagos infláció 2,5 százalék, addig a magyar infláció a szeptemberi 6,6 százalék után, októberben 6 százalék volt. Ráadásul a maginfláció is 5,1 százalék volt, ebben már nem szerepelnek az olyan gyorsan változó külső gazdasági hatások, mint például az üzemanyagárak, vagy az energiaárak.
A nem tankönyvszerű gazdaságpolitika annyira jól sikerült, hogy a magyar gazdaság az úgynevezett stagflációs spirálba került, a kilábalás jelei pedig nem látszódnak. Az állandó megszorításokon keresztül a fiskális politika csak tovább hűti a gazdaságot, a kiigazító intézkedések rossz struktúrája pedig csak tovább mélyíti a válságot. A brutális bankadó benntartása, és a tranzakciós illeték – a bankok a saját részüket többnyire áthárítják – bevezetése mellett körvonalazódni látszik a jövő évi kép: legjobb esetben is stagnálással kell számolni. A külföldi bankok masszívan veszteségesek, az anyabankok pedig szép lassan megunják az állandó feltőkésítést. Banki hitelezés nélkül nem lesznek vállalati beruházások, pedig a beruházási kedv az idei évben történelmi mélyponton jár.
A magyar gazdaság lassan másfél éve toporog, a kiút pedig nem látszik. A szegénység egyre nagyobb, és nemcsak, hogy az uniós átlaghoz nem tudunk felzárkózni, egyre inkább elszakadunk a régiós átlagtól is. Ez most a magyar valóság, ez a gazdasági modell eredménye.
