Éllovasból sereghajtó – A magyar gazdaság mélyrepülése

2016. október 31. 11:08 – Ténytár
|

A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején a régióban még sokan pozitív példaként emlegették a magyar gazdaságot, 10-15 év alatt viszont 180 fokos fordulatot vett a csoda. Tankönyvi példaként lehetne bemutatni, hogy az inkompetens gazdaságpolitikai döntéshozók hogyan képesek elrontani mindent, amit csak lehet, miközben ennél sokkal többre lettünk volna képesek a rendszerváltás óta eltelt időszakban. Szlovákia és Lengyelország jó példája annak, hogy bátor és transzparens döntésekkel jelentős fejlődést lehet felmutatni akár rövid távon is. Nem véletlen, hogy a régióban pozitív példaként ezt a két országot szokás emlegetni – közülük is Szlovákia tudott kiemelkedő eredményeket elérni, hiszen 2005 környékén a 10 százalékos GDP-növekedésnek a világon mindenki csodájára járt.

Mindeközben a magyar gazdaság egyre jobban lemaradt a régióban, a pénzügyi világválságból 7 év alatt tudtunk kilábalni, összességében pedig sereghajtóvá váltunk a régióban. Az összkép még rosszabb, ha megpróbálunk kitekinteni a jövőbe, mivel köztudott, hogy az uniós transzferek tartják életben az országot, a magyar kormány pedig képtelen belátni, hogy strukturális átalakítások nélkül nem lehet előrelépni ebből a helyzetből. Elemzésünkben annak járunk utána, hogy hol rontottuk el, mit csináltak jobban a régió többi országában, is hol tudnánk javulást felmutatni. 

Néhány éves csoda

A rendszerváltás utáni magyar gazdaságtörténetnek is volt egy olyan időszaka, amikor sokan pozitív példaként tekintettek az országra.  Az 1995-2001 közti periódust szokás a fejlődés időszakának is nevezni, hiszen valóban annak lehettünk tanúi, hogy a magyar gazdasági a régióban szárnyalt: csökkenő államadósság, csökkenő infláció, stabilizálódó üzleti környezet és növekvő gazdasági teljesítmény. Pedig 1994 végén még csődközeli helyzetben volt ország, és a Bokros-csomag elfogadása nélkül valószínűleg elkerülhetetlen lett volna az összeomlása. Bár az Alkotmánybíróság ennek egyes elemeit megsemmisítette, mégis megkérdőjelezhetetlen, hogy a fiskális kiigazítások hozzájárultak az ország egyensúlyi pozícióinak javulásához. A fiskális szigor rövid távon fájdalmas volt a lakosság számára, mivel a bérek és a nyugdíjak reálértéke jelentősen csökkent, az ország azonban visszanyerte a nemzetközi tőkepiaci szereplők bizalmát: az államháztartás hiánya 3 százalékra csökkent, a bruttó államadósság pedig kezelhető szintre süllyedt. A várt recesszió elmaradt, és 1997-ben már 4 százalék feletti növekedést produkált a gazdaság. A lendület az 1998-as kormányváltást követően sem mérsőklődött, és egészen 2001-ig minden jól ment. Alacsony költségvetési hiány, 50 százalék alatti bruttó államadósság, növekvő gazdasági teljesítmény jellemezte az országot. Némileg árnyalja a képet, hogy a beáramló tőke és a magas importhányad miatt a folyófizetési mérleg nem alakult ilyen jól, ennek ellenére még az orosz  gazdaság és távol-keleti országok válság sem tudott törést okozni a hazai növekedésben.

(A régió legtöbb országa folyófizetési mérleghiánnyal kűzdött, ez annak köszönhető, hogy kis nyitott gazdaságok révén a fejlesztéseket a külföldi tőke beáramlásával tudták megvalósítani.)

A 2002-es országgyűlési változás előtt azonban sok minden megváltozott a gazdaságpolitika döntéshozók fejében, és az új irány szakított az addigi fegyelemmel. Ez mindent megváltoztatott hosszú távon.

Éllovasból sereghajtó

A Matolcsy György nevével jegyzett gazdaságpolitika már inkább a bőkezűségre épített, és felhagyott az addigi fiskális fegyelemmel. A mostani jegybankelnök nevéhez fűződök az I. Széchenyi-terv, egy olyan 5 éves gazdaságstratégiai terv kidolgozása, ami felkarolta a közép távú fejlesztési célokat. A stratégiai célok azonban nem voltak kellően megalapozottak, számos koncepció nagyon felületes volt, néhány pontját pedig hasonlított a mostani ötletelésekhez. Kiegészülve a Fidesz lakástámogatási programjával, a költségvetési deficit már 2001-ben átlépte a 4 százalékos szintet, az államadósság pedig ismét növekvő pályára állt.

A 2002-es választás lényegében arról szólt,  hogy ki tud nagyobbat ígérni. A versengő politikai erők hamar felismerték, hogy aki nagyobbat tud ígérni, az könnyen behúzhatja a szorosnak tűnő választást, így egyik fél sem fukarkodott. A Fidesz ennek alapozott már meg 2001-ben, a választási költségvetés azonban rossz útra terelte az országot. Az MSZP végül megnyerte a kétfordulós választást, az SZDSZ-szel koalícióban pedig meghirdették a 100 napos programot. Nem kétséges, hogy a legnagyobb hibát azzal követték el, hogy tartották magukat a választási ígéretekhez. A közszféra béremeléseit, a 13. havi nyugdíj és béreket a magyar gazdaság nem tudta kitermelni, a költségvetési hiány és az infláció elszállt, a külső egyensúly tovább romlott, a várt két számjegyű gazdaságnövekedéshez viszont kicsit sem kerültünk közelebb. Az ország az ikerdeficit csapdájába esett: a magas államháztartási hiány mellett a folyófizetési mérlegben is egyre nagyobb hiány mutatkozott. Ebben nagy szerepe volt a hibás gazdaságpolitikai koncepciónak is: mivel Magyarország kis nyitott gazdaság az export/importnak valamint a tőkeáramlásnak fontos szerepe van az egyensúlyi pozíciók alakulásában. A bérek emelkedése miatt nőtt a belső fogyasztás, azonban ez jórészt az import termékeket érintette, az emelkedő importot viszont az exportoldal nem tudta ellensúlyozni. Ez annak köszönhető, hogy a magyar vállalkozások csöppet sem lettek versenyképesebbek, amit a termelékenységi mutatók is alátámasztanak. Ráadásul a közszférában lezajló béremelkedés a többi szektorra is hatással volt, a cégek költségei növekedtek, a munkaerő drágább lett, ezzel párhuzamosan viszont nem volt minőségjavulás. 

A nemzetközi tőkepiaci szereplők sem értékelték a változást. Az ország adósságának finanszírozása egyre drágább lett, természetesen ez együtt járt a költségvetési hiány további növekedésével. A GDP-arányos államadósság 2006-ra már 60 százalék fölé emelkedett, az akkor már Gyurcsány Ferenc által vezetett baloldali kormány viszont az egyre magasabb eladósodottság és magas költségvetési hiány ellenére ismét osztogatni kezdett, hogy bebiztosítsák a választási győzelmet. Sokat rontott a helyzeten, hogy a valós adatokat eltitkolták, amikor pedig ez kiderült, Magyarország megítélése tovább romlott a befektetők szemében. Az egyensúlyi problémák miatt nem maradt más választása az MSZP-SZDSZ kormánykoalíciónak, mint a fiskális szigor, a kiigazításokat viszont nagyon ügyetlenül hajtották végre, és a legnagyobb arcvesztést járó lépések el is maradtak: így a egyensúlyi pozíciók romlásához vezető 13. havi bérek és nyugdíjak is megmaradtak. A fiskális kiigazítások miatt az addigi 4 százalék körüli növekedés 1-2 százalékra csökkent, az államadósság növekedését pedig nem sikerült megfékezni. A 2008-as gazdasági válság a legrosszabb pillanatban jött: gyenge egyensúlyi pozíció, magas államadósság, alacsony növekedés, növekvő munkanélküliség jellemezte az országot. A nemzetközi befektetők emiatt annyira sebezhetőnek találtak minket, hogy hamar elzárták a pénzpiaci csapokat, az országot pedig az IMF és EU hathatós működése tudta megmenteni az összeomlástól.

A Járai Zsigmond vezette jegybank is nagyban hozzájárult a katasztrofális helyzet kialakulásához. A kettős célkövetési rendszer (ekkor nem csak inflációs, hanem árfolyamcélja is volt a jegybanknak) nem segítette az ország külső egyensúlyi pozíciójának javulását, és a mesterségesen magasan tartott kamatlábak sem kedveztek a gazdaságnak. A jegybanki tartalékok ráadásul nem érték el a Guidotti-Greenspan szabálynak megfelelő szintet, ennek is köszönhető, hogy a válságban az IMF-EU segítségére volt szükség. A mentőövből feltornázták a jegybanki tartalékokat. 

A pénzügyi válság végül a Gyurcsány-kormány bukásához vezetett, mivel a szükséges fiskális kiigazításokat továbbra sem merték bevállalni. A Bajnai Gordon vezette szakértői kormány végül eltörölte azokat a 2002-ben hozott intézkedéseket, amelyek az ország eladósodásához vezettek a 2001-2008 közötti időszakban. A fájdalmas intézkedéseket a nemzetközi befektetői környezet pozitív lépésként értékelte, 2010-re az ország stabilitása sokat javult. A makrogazdasági adatok viszont koránt sem festettek ilyen jól, 2007-hez képest jelentősen visszaesett a gazdasági teljesítmény, a munkanélküliségi ráta 10 százalék felett volt, és a bruttó államadósság is meghaladta a 80 százalékos szintet (GDP-arányosan). 

 

2010-ben elsöprő támogatás mellett került kormány ismét Orbán Viktor, a kétharmados többség pedig kellő felhatalmazást adott az átfogó reformok megkezdéséhez, amelyek ismét jó útra terelhették volna a magyar gazdaságot. Orbán viszont ismét arra a Matolcsy Györgyre bízta a gazdaságpolitika kialakítását, aki már 2000-ben sem tudott mit kezdeni a felhatalmazással. Az unortodox gazdaságpolitika meghirdetése nem hozott áttörést, az ellenséges magatartás – például IMF elüldözése – pedig ismét egy olyan bizalomvesztést eredményezett, amelynek következménye az lett, hogy 2011-ben Magyarország kikerült a befektetésre ajánlott országok listájáról a három nagy hitelminősítésénél (kettőnél idén került vissza befektetésre ajánlott kategóriába). A pánikhangulatban ismét az IMF-re volt szükség, a 2012-es recesszió pedig bebizonyította, hogy az unortodox gazdaságpolitika nem vezethet sikerre: a fiskális kiigazítások pénzt vontak el a kulcságazatoktól (például oktatás), miközben a Fidesz adópolitikája büntette az alacsony jövedelemmel rendelkező háztartásokat. A törvényi szintre emelt korrupció, az átláthatatlan közbeszerzési rendszer, és számos más faktor miatt Magyarország versenyképessége tovább zuhant, miközben a vállalati szféra ismét abban a helyzetben találta magát, hogy úgy kell emelnie a béreket, hogy az nem jár együtt a termelékenység/hatékonyság javulásával. A költségek növekednek, a minőség viszont nem, mivel a humán tőke jó része képzetlen, a fizikai eszközök egy része elavult, hiányoznak az fejlesztések és innovációk, az üzleti szférában pedig alacsony a szinergia a különböző szinten lévő szereplők között. A magyar kormány sikernek éli meg néhány mutató javulását, bár az köztudott, hogy a foglalkoztatási adatok ki vannak stafírozva, a gazdasági növekedést pedig az uniós transzferek biztosítják. Miközben az látható, hogy az elmúlt 15 évben Magyarország zsákutcába tévedt,  számos régiós versenytársunk beelőzött minket.

Mit csináltak jól a régiós versenytársak?

Szlovákiára sokan minta országként tekintenek, hiszen a 2000-es évek közepén olyan növekedést tudtak felmutatni, amiről mi csak álmodni tudunk. Az egy főre eső GDP tekintetében már rég beelőztek minket, és miközben a kétezres évek elején még Szlovákiából jártak át dolgozni hozzánk, 15 év alatt megfordult a trend, és a magasabb bérek miatt az észak-nyugati megyékből sokan már átjárnak Szlovákiába. Mi az úgynevezett szlovák csoda titka? Ha röviden össze szeretnénk foglalni, nem történt semmilyen csoda – főleg, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a területi egyenlőtlenségek megmaradtak – a politikai vezetés azonban rájött, hogy végleg le kell számolni a szocializmussal, ha az ország eredményes akar lenni. A 2000-es évek elején jelentősen csökkentették az állami kiadásokat, és vállalatbarát adórendszert hoztak létre, ami meghozta az áttörést: a külföldi tőke szemében nagyon vonzó országgá váltak, és egy rövid átmeneti időszak után gyors növekedés vette kezdetét. Mindezt úgy, hogy a fiskális fegyelem megmaradt, az államadósság pedig folyamatosan csökkent. Miközben az adóelvonás mértéke 1995-ben Magyarországon és Szlovákiban szinte ugyanakkora volt, 2006-ban a szlovák már 7 százalékponttal volt alacsonyabb, ami nem elhanyagolható szempont a befektetők szemében. 

Lengyelország némileg más utat járt be, köszönhetően annak, hogy jóval nagyobb gazdasági szereplőről van szó. 20 év alatt Szlovákiához hasonlóan meg tudták duplázni a GDP-jüket, és még a pénzügyi válság sem viselte meg az országot. Mivel kedvező pozícióban érte őket a válság, volt mozgásterük - szemben például Magyarországgal - ezt pedig jól ki tudták aknázni. Ehhez még egy külfüldi tőkét támogató gazdaságpolitika is társult, hasonlóan a szlovákokhoz. Köszönhetően annak, hogy teljesen más utat jártak be mint mi, az egy főre eső GDP már Lengyelországban is magasabb, mint Magyarországon. 

Mindkét országra jellemző, hogy a korrupció visszaszorult, vannak elszámoltatások, és olyan transzparens üzleti környezetet alakítottak ki, amely vonzó a befektetők számára.

Hol a probléma Magyarországon?

A magyar gazdaság problémáját pont ott kell keresni, ahol a versenytársaink előre tudtak lépni. Miközben a szocializmust fel tudták számolni, Magyarországon még mindig kísért a kádári puha szocializmus szelleme:

  • Az állam próbál mindenhol ott lenni, próbálja megoldani az állampolgárok problémáit, atyáskodik felettünk. Az állami újraelosztás mértéke brutálisan magas, GDP-arányosan eléri az 50 százalékot szemben a legtöbb régiós versenytárssal, akiknél ez 40 százalék köré csökkent a rendszerváltás óta. Ennél is nagyobb probléma, ha megnézzük, mire költ a magyar állam. Sokan azt hiszik, hogy a szociális kiadásokra jóval többet költünk mint a környező országokban, összehasonlítva Magyarországot a régiós versenytársakkal viszont jól látható, hogy a középmezőnybe tartózunk. A probléma valódi forrása azaz, hogy az állam magára nagyon sokat költ, valamint a gazdasági környezet alakításában is túl nagy szerepet próbál kihasítani. GDP-arányosan a bürokráciára és egyéb közszolgáltatásokra több mint 10 százalékot költöttünk el 2014-ben, a maradék hat vizsgált országban ez arány 5,6 százalék volt. A versenyképességi felmérések során is sok kritika éri az országot a bürokrácia miatt, de a cégek is sokat panaszkodnak emiatt.

  • A magas állami újraelosztáshoz nyilvánvalóan magasabb bevételekre is van szükség, nem véletlen, hogy a GDP-arányos adóelvonás mértéke Magyarországon a legmagasabb a régióban. 2010 és 2014 között az adóreformoknak köszönhetően 1 százalékponttal emelkedett ez az érték, annak ellenére, hogy az Orbán-kormány célul tűzte ki az adóelvonás arányának csökkentését. A különadók agyonnyomják az üzleti környezetet, ez pedig távol tartja a külföldi befektetőket. 

  • Korrupció. A régióban Magyarország az egyik legkorruptabb ország, az elmúlt 6 évben ráadásul ezt még sikerült törvényi szintre is emelni. Hiába érkezik rengeteg uniós forrás az országba, ezek egy részéhez az amúgy nem versenyképes haveri cégek jutnak hozzá, amelyek szimplán túlárazzák a beruházásokat. Nem az számít, hogy mennyire vagy versenyképes, hanem az, hogy mennyire ápolsz jó kapcsolatot a vezetéssel. A cégek bele se mernek kezdeni a fejlesztésekbe, mert nem tudni, mit tartogat számukra a jövő. A korrupció és átláthatatlanság minden eddigi magyar kormányra jellemző volt, függetlenül attól, hogy melyik oldalon álltak, az elszámoltatásoknak azonban se híre, se hamva. Miközben a régió többi országában nem egy példa volt arra, hogy miniszterek buktak bele a korrupcióba, Magyarországon nagyon ritka, ha valaki belebukna az ügyeskedésbe. Ebben persze az is közrejátszik, hogy a magyar társadalom egy része szintén ügyeskedésből él, és egy hallgatólagos szerződés alakult ki a mindenkori kormány és a választók között: a magyar nép kevésbé érzékeny a korrupcióra, cserébe az állam is jóval elnézőbb. A tisztességes vállalkozásoknak emiatt még rosszabb, mivel a kieső bevételek miatt a rájuk jutó egységnyi adóteher jóval magasabb. 

Fiskális fegyelem hiánya. Elemzésünk második szakaszában részletesen leírtuk, hogy mi vezetett a magyar gazdaság lejtmenetéhez, és ebben kiemelt szerepe volt annak, hogy 2001-ben felhagytunk a fiskális fegyelemmel, és 6 éven át felelőtlen osztogatás jellemezte a magyar gazdaságpolitikát (bár a Fidesz kezdte, ez elsősorban a baloldali kormányok sara). A gazdasági növekedést fiskális impulzussal próbálták meg fenntartani, elszívva a forrásokat a piaci szereplők elől, ez ikerdeficithez és növekvő államadóssághoz vezetett, pár év alatt fenntarthatatlan helyzetet kialakítva. Ezzel párhuzamosan a monetáris politika sem állt a helyzet magaslatán, hiszen az egyik fő tézis is, hogy a fiskális politikával párhuzamosan anticiklikus politikát érdemes folytatni. Magyarországon ennek ellenkezőjét tapasztalhattuk, prociklikusság jellemezte a fiskális és monetáris politikát.

Fontosnak tartjuk ismét kiemelni az egyre aggasztóbb munkaerőhiányt. Az alacsony hazai bérszinvonal miatt az elmúlt években felgyorsult a kivándorlás az országból, a legtöbb szektorban a cégek számára egyre több problémát jelent a képzett munkaerő megtalálása. Ott, ahol volt lehetőség a cégek bérfejlesztésbe kezdtek, a termelékenység javulása nélkül viszont a profitmarzs beszűküléséhez vezet a folyamat, fejlesztések fognak elmaradni, így az egyik rossz helyzetből átkerülünk egy másik rossz helyzetbe. A képzett munkaerő kiképzése nem egy-két év, ehhez viszont nem csak a kapacitások hiányoznak, hanem az oktatási rendszer is hagy némi kívánni valót maga után. Az adórendszer átalakítása, az adóék csökkentése sokat tudna javítani a helyzeten, a járulékokhoz viszont nem 1-2 százalékponttal, hanem két számjegyű összegben gondolkodva kellene hozzányúlni. Ekkora tartalékokkal viszont nem rendelkezik a magyar költségvetés. 

Az elmúlt években kormányzati körökben többször is felmerült, hogy a már általunk is említett irreálisan magas bürokráciából lehet átcsatornázni embereket a versenyszférába. Bár a gondolat dicséretes, érdemes belátni, hogy bürokratákból nem lesz 1-2 év alatt informatikus szakember, sokan erre eleve alkalmatlanok, és a megfelelő átképzési struktúra is hiányzik. 

Ha össze szeretnénk foglalni, mi a probléma Magyarországgal, és miért előztek be minket a régiós országok, akkor ezt három kifejezéssel is megtehetjük. Az első: a strukturális reformok elmaradása. Mit is jelent ez? A már említett állami kiadások mérséklését, olyan adórendszer kialakítását, amely transzparens, támogatja az új vállalkozásokat, valamint a fejlesztéseket. A nagy ellátórendszerekben (elsősorban oktatás és egészségügy) jelentős átalakításokra lenne szükség, a piaci szereplőket ide is be kellene engedni. Az állami bábáskodásnak egyszerűen véget kell vetni, mert jól látható, hogy a magyar állam képtelen hatékonyan allokálni az erőforrásokat.

Magyarország tőkeszegény ország, emiatt a termelési tényezők egy része elavult, valamint az innovációk is hiányoznak. Jó gazdaságpolitika kialakításával viszont sokat lehet ezen segíteni: az államnak támogatnia kell az innovatív vállalkozásokat, valamint olyan környezet kell kialakítania, amelyben a vállalkozásokat könnyebben hozzáférnek a szükséges forrásokhoz. A külföldi tőke számára biztonságosabb üzleti környezetet kell biztosítani, mivel a magyar vállalkozások sikerét is abban kell keresni, hogy mennyire tud együtt működni külföldi szereplőkkel (pl. az új piacok megtalálásában).

Ez vár ránk a jövőben...

Magyarország észrevehetően lemaradt a régióban, és jelenleg nem is érdemes azzal foglalkozni, hogy mikor fogunk felzárkózni az uniós átlaghoz. Sokkal inkább érdemes beszélnie arról, hogy mit kell tennünk azért, hogy ne maradjunk le még jobban Szlovákiától, vagy éppen Lengyelországtól, és ne következzen be az, hogy 10 éven belül akár Románia is lepipálhat minket.

Hiába szép néhány makrogazdasági mutató – a 3 százalékos GDP-növekedéstől nem kell hasra esni, a potenciális növekedés nem több 1-2 százaléknál -, ezek csak elfedik az igazságot. Ahogy a legfrissebb versenyképességi felmérések is alátámasztják a magyar gazdaság közel sincs olyan jó állapotban, mint ahogy azt egyesek gondolják, és átfogó reformok nélkül semmi sem fog változni. Ezen csak és kizárólag a strukturális reformok segíthetnének, sajnálatos módon viszont éppen ellenkezője megy végbe Magyarországon. Amióta a Fidesz kormányra került 2010-ben még inkább egy centrális gazdasági tér alakult ki, az állam pedig ahol csak tud ott akar lenni. Meglepő módon pont egy jobboldali kormánytól láthatjuk azt, ami inkább a baloldaliakra jellemző: a nagyobb állami szerepvállalás. Nemcsak az a probléma ezzel, hogy mellőztek minden racionalitást, hanem mindeközben a korrupció és átláthatóság hiánya is tovább növekedett. Annak pedig jelei sem látszanak, hogy 180 fokos változás következne be akár közép távon is. Várhatóan kormányváltás 2018-ban sem lesz, így a Fidesznél pattog a labda, hogy végül belemegy-e a szükséges átalakításokba, vagy reménykedünk abban, hogy 2020 után is bőkezű lesz az Európai Unió velünk, így tovább tudunk sodródni az árral, reménykedve, hogy valaha jobb lesz. 


|

Téves információt közöltünk? Elírást talált? Ön másképpen tudja?

Adósságnyomás-mérő

Social

  • RSS feed
  • Twitter
  • Youtube
  • Deicio.us
  • Tumblr
  • iwiw
  • Facebook

Ajánljon hírt

Hiányzik egy téma? Tud arról, amiről mi még nem? Hallott valami érdekeset? Ajánljon nekünk linket!

Hírlevél

Ne aggódj, nem küldünk spam mailt!

Belépés az oldalra vagy regisztráció close button


Csatlakozz facebookon…
Facebook profilodon keresztül is beléphetsz a Ténytár oldalra::
…vagy egyenesen nálunk



Elfelejtettem a jelszavam

Regisztráció az oldalra vagy close button


Csatlakozz facebookon…
Facebook profilodon keresztül is regisztrálhatsz a Ténytár oldalra::
…vagy regisztrálj egyenesen nálunk
Felhasználói adatok
Hírlevelek
Melyik hírlevélre szeretnél feliratkozni?
CAPTCHA
A kérdés azt vizsgálja, hogy valós látogató, vagy robot szeretné az űrlapot beküldeni.
Kép CAPTCHA

Ajánljon hírt close button




CAPTCHA
A kérdés azt vizsgálja, hogy valós látogató, vagy robot szeretné az űrlapot beküldeni.
Kép CAPTCHA

Hibajavítás küldése close button




CAPTCHA
A kérdés azt vizsgálja, hogy valós látogató, vagy robot szeretné az űrlapot beküldeni.
Kép CAPTCHA